Gyorsuló ütemben fejlődő világunkban az iskolákra új szerep hárul: a tanulókat nemcsak alapvető ismeretekkel és készségekkel kell ellátni, hanem magas szintű gondolkodást, fejlett kommunikációs készséget és társas viselkedést is ki kell alakítani diákjainkban. Miért szükséges ez? Az információs társadalom megjelenésével az emberiség új kihívásokkal szembesül. Ezen kihívások egy részét nem láthatjuk előre, így fel sem készülhetünk rájuk. Diákjaink valószínűleg olyan munkaerőpiaci helyzetbe kerülnek karrierjük során, amely nem várt feladatokkal szembesíti őket. Ezért különösen fontos az élethosszig tartó tanulás képességére megtanítanunk őket. Ehhez olyan kulcskompetenciák szükségesek, amelyek támogatják új ismeretek megszerzését, a gyors probléma-felismerést és -megoldást, és más kompetenciák hosszú sorát. A legfontosabb ezek közül az együttműködés képességének kialakítása, megerősítése. Manapság alig találunk olyan álláshirdetést, amelyben ne jelölnék meg a csapatban dolgozást, mint alapvető munkaerőpiaci követelményt.

Tanárként elsődleges feladatunk, hogy diákjainkban ezeket a boldogulásukhoz leginkább szükséges készségeket fejlesszük. Ezért gondosan szemügyre kell vennünk társadalmunk gazdasági és szociális viszonyait, hogy a jelenlegi szocializációs és nevelési gyakorlat alapján megítélhessük, növendékeinknek várhatólag milyen készségekre lesz szükségük, illetve melyek azok, amelyekkel még nem rendelkeznek.

Ebből fakadóan a huszonegyedik század küszöbén a radikális gazdasági és demográfiai változások az oktatási rendszer újraértékelését teszik szükségessé szerte a világ országaiban. A modern iskola a huszonegyedik század gazdasági és társadalmi életében betöltendő szerepekre készíti fel növendékeit, ez a feladat azonban gyökeresen más, mint az iskolák megszokott, hagyományos szerepe.

Gazdaságunk átalakulóban van: meghatározóvá az információ létrehozása, elemzése és cseréje/továbbítása nőtte ki magát. A fejlett technológiájú társadalmakban a munkahelyeken egyre inkább az interakcióé a központi szerep, előtérbe került a csapatmunka. Ennek hátterét kölcsönösen egymásra utalt, de egymástól független csapatok adják, melyek összetett problémákkal birkóznak. Ezek megoldása meghaladja az egyén képességeit. Iskoláinknak tehát elsődleges célja kell legyen, hogy fejlessze azokat a gondolkodási módokat, kommunikációs és társas készségeket, amelyek a boldoguláshoz mai összetett, kölcsönös függések rendszerétől átszőtt világunkban nélkülözhetetlenek.

A változás üteme az iskolákban is reformokat követel. A ma még óvodás nemzedék mintegy fele olyan munkakörben fog elhelyezkedni, amely jelenleg még nem létezik. A technológia újabb és újabb vívmányai egyre jobban és egyre gyorsabban változtatják meg a diákok életét, munkalehetőségeit. Éppen ezért az iskoláknak a tapasztalatszerzés és az információ gazdagabb tárát kell biztosítaniuk. Mivel a jövő munkahelyére egyre inkább a kooperatív csapatmunka, az interakció és a kommunikáció lesz a jellemző - létfontosságú, hogy az egyén- és versenyközpontúság mellett az iskolai foglalkozásokban is teret nyerjen a kooperatív interakció. Különben hogyan sajátítanák el diákjaink azokat a készségeket, amelyekkel a jövő gazdasági tevékenységeiben részt vehetnek?

Iskoláinknak drámai változásokkal kell megbirkózniuk: különböző csoportokhoz tartozó, különböző anyanyelvű, anyagi és szociális hátterű diákok találkoznak az iskolában. (pl. Kaliforniában a huszonegyedik század küszöbén a spanyol/portugál népesség lesz a legnagyobb arányban jelen a közoktatásban. Nyugat-Európában a bevándorló iszlám közösség integrálása megoldandó probléma. Magyarországon az iskolába kerülő roma gyerekek száma a következő években hozzávetőleg 20%-kal nő.)

Több tényező indokolja, hogy a társadalmi változásokra adott egyik legfontosabb válasz a kooperatív tanulásban rejlik. Szélesebb körű tapasztalatszerzést tesz a diákok számára lehetővé, beleértve az interaktív tanulási lehetőségeket, ezek pedig a jövő munkahelyeinek legfőbb jellemzői lesznek. Sokféle módját biztosítja a kommunikációs, a magasabb szintű gondolkodáshoz szükséges és a társas készségek fejlesztésének - manapság pedig éppen ezek a készségek a legszükségesebbek. A heterogén összetételű csoportok jó modellek (lehetnek) arra, hogyan birkózik meg a társadalom a demográfiai és a gazdasági változásokkal.

 

Társadalmi változások -MEGVÁLTOZOTT SZOCIALIZÁCIÓ

Manapság a diákok nagy része nem az egykor megszokott, közös társadalmi értékrenddel érkezik az iskolába. A diákok már nem annyira tisztelettudók, segítőkészek, együttműködők, mint húsz évvel ezelőtt. A fontos szociális értékek, viselkedésformák átalakulása, elvesztése több gazdasági és szociális tényező együttes hatása.

A családok szerepének és lehetőségeinek változása miatt a gyerekek kikerülnek a tartós közösségi támogató rendszer jótékony befolyása alól. A gazdaság alakulása azt a saládmodellt erősíti, melyben mindkét szülő pénzkereső. Az anyák az otthont hátrahagyva a kenyérkeresők világába léptek. Ezt leginkább a gyerekek sínylik meg, hiszen kevesebb időt tölthetnek azzal a személlyel, akinek a legfontosabb, hogy ők kedvezően fejlődjenek. A kétszülős család sem jellemző már: Magyarországon 1999-ben az általános iskolások 30%-a élt egyszülős családban. Előzetes számítások szerint ez az arány tovább romlik, elérheti a családok felét: emelkedik a csonka családokban felnövő gyerekek aránya. A családok kicsik és zártak, a gyerekek úgy nőnek fel, hogy kevesebb a kapcsolatuk idősebb testvérekkel és a nagyszülőkkel, vagyis olyanokkal, akik törődni tudnának velük: megszűnt az a helyzet, amely régebben áldásos hatással volt társas fejlődésükre.

Ha a gyerekekre nem az idősebb testvéreik vagy a nagyszüleik felügyelnek, akkor merre kószálnak? Mi tölti be a tátongó szocializációs űrt? A válasz a következő: ha egy diák eljut az érettségiig, körülbelül 15 000 órát töltött az iskolában. A tévézéssel töltött órák száma ugyanezen időszak alatt, mintegy 18 000 óra. A televízióval, mint a szocializáció pótlólagos eszközével, három gond van:

1. Antiszociális tartalom

Lehetetlen anélkül végigpásztázni a különböző tévécsatornákon, hogy éppen ne erőszakos jelenetekbe botlanánk? A televízió műsorai általában nagyon silány szerepmintát kínálnak. Az időegységre jutó erőszakos cselekedetek száma a gyerekműsorokban is kiemelkedően magas, ráadásul a főműsoridőben, gyermekműsorokban vetített erőszak mennyisége az elmúlt évtizedben sokszorosára nőtt.

2. Hirdetések

Óriási vagyonokat fektetnek a reklámokba, amelyeknek alapvető közös üzenete mindig ugyanaz: ha boldogtalan vagy, ha erősebbnek és nagyobbnak akarod magad érezni, ha sikereket akarsz elérni, ha többre akarod tartani magad, a megoldást tálcán kínáljuk neked: gyere és vásárolj valamit. Ezzel szemben elenyésző azon televíziós minták aránya, amelyek a helyes életvezetést és az ehhez szükséges képességeket reklámoznák.

3. Pusztuló családi kommunikáció

Ha a televízió be van kapcsolva, csökken a valószínűsége annak, hogy a családtagok között olyan interakció jön létre, amely elősegíti a társas készségek fejlődését. A televíziózás rendkívül magányos tevékenység. Ha a családtagok nem egymásra, hanem a képernyőre figyelnek, megfosztják a gyereket attól, hogy értékes társas interakciókat tanuljon kommunikációs képességei fejlődjenek. Napjainkban az általános iskolás gyerekek tizenötször annyi időt töltenek el televíziózással, mint az apjukkal való beszélgetéssel. A televízió nagyon silány pótléka a másikkal való törődést kifejező családi interakciónak.

A szocializációs űr következményei

A családszerkezet változásai és a szocializációs szokások elsorvasztják a diákok társas képességeit, kötődéseit. Napjaink diákjai nem jönnek ki jól társaikkal, nem tudják, hogyan törődjenek velük, ahogyan azt sem, hogyan törődjenek saját magukkal. Mindez magányossághoz, sikertelenséghez és erőszakhoz vezet.

Már tucatnyi vizsgálat kimutatta, hogy a diákok nem ismerik fel a problémák megoldásához vezető kooperatív utat. Abban a pillanatban, mihelyst olyan helyzetbe hozták őket, amelyben együttműködésük lett volna a leghasznosabb - inkább versengeni kezdtek egymással, s ez persze kevésbé segített rajtuk és a társaikon. A diákok alkalmazkodás helyett versengést választó viselkedését fejlődésük minden szakaszában észlelték. Ez a viselkedésmód pár évvel azután figyelhető meg, hogy megkezdik első iskolaévüket, és fennmarad egészen az egyetemi évekig. Alig pár évnyi - a hagyományos versenyeztető rendszerű iskolában eltöltött idő - és a 7-9 éves diákok képtelenek azokat a kooperatív stratégiákat alkalmazni, amelyeket a versengést még nem próbált 4-5 évesek könnyedén használnak.

Napjainkban sok diák anélkül hagyja el az iskolát, hogy birtokában lenne azoknak az alapvető szociális készségeknek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy munkahelyet találjanak. Számos tanulmány próbálta felderíteni, mi az oka annak, hogy az első munkahelyükön dolgozók végül munkanélkülivé válnak. A statisztikai adatok szerint jóval többen vesztették el állásukat a szociális, mint szakmai készségeik hiánya miatt. A diákok napjainkban úgy fejezik be tanulmányaikat, hogy nem készülnek fel a modern gazdaság társadalmi kihívásaira.

„Fejlődjön a diákoknak az a személyes képessége, amely érzékennyé teszi őket mások szükségletei, problémái és vágyai iránt... amellyel nem valamely különleges csoport megszokott tagjaiként, hanem individuumokként értik meg az embereket; ez a képesség hozzáigazítja viselkedésüket mások viselkedéséhez úgy, hogy hatékonyan tudjanak dolgozni együtt." (History­-Social Science Framework, CSBE, 1987. p. 24.)

A szocializációs űrt az iskolának kell betöltenie

Tetszik vagy sem, az iskolára hárul az a feladat, hogy a fiatalokat a másokkal való törődésre, önzetlenségre, segítségnyújtásra szocializálja. Az iskolák nem vonhatják ki magukat az erkölcsi és társas fejlesztés feladata alól. A tapasztalatok ezen a téren önmagukért beszélnek. Ha az iskolában a hagyományos módszerekkel tanítanak, a diákok versengők lesznek, ha a kooperatív módszereket alkalmazzák - akkor kooperatívvá válnak. Az egyik mellett dönteni kell! A valódi kérdés nem is az, hogy hassunk-e, hanem az, hogyan hassunk diákjaink társas fejlődésére.

A kooperatív csoportokban a versenyeztető és az egyéni tanulási helyzeteknél sokkal serkentőbb, bátorítóbb interakciók jönnek létre a diákok között. Számos vizsgálat támasztja alá, hogy ha hagyják őket együtt dolgozni, akkor társas képességeik sokkal szélesebb skáláját használják, így sokkal inkább képessé válnak olyan problémák megoldására, amelyekhez kooperáció szükséges, jobban magukra tudják ölteni mások szerepét - kooperatívabbak segítségnyújtásban és abban, hogy hajlandók legyenek mások teljesítményét elismerni.

Hogyan tanulnák meg a diákok például azt, hogy az eredményesebb munka érdekében hogyan alkalmazkodjanak másokhoz, ha egyszerűen sohasem volt alkalmuk arra, hogy másokkal dolgozzanak. Sajnos igen sok iskolában még kizárólag kompetitív vagy individuális módszereket alkalmaznak. A kutatások szerint az osztálytermekben elhangzó szavak mintegy 80%-a a tanároktól származik. A diákoktól elvárják, hogy passzívan a tanárra figyeljenek, valójában semmilyen beleszólásuk sincs abba, hogyan is tanulnak. Miközben kiemelt célnak tekintjük a demokratikus magatartásra nevelést, olyan tanítási rendszerre rendezkedtünk be, amely a fiatal nemzedéket az autokrácia passzív résztvevőjévé szocializálja.

Ha a diákoknak nincs hol megtanulniuk a hatékony együttműködést, akkor nem véletlen, hogy a munkaadók a munkavállalóik legfőbb problémájaként leggyakrabban szocializációs készségeik hiányát nevezik meg. A jövő gazdasági és társadalmi rendszerében a társas képességekre még nagyobb szükség lesz, ezért erre a területre különösen fokuszálnunk kell.

 

ÁTALAKULÓ GAZDASÁG

Útban az emberközpontú gazdaság felé

Szakemberek nemzetévé válunk. Az újonnan keletkezett munkahelyek egyre kisebb aránya jött létre a gyáriparban, többsége az információ-feldolgozásban, a tudományos szférában és a szolgáltatásban. Jelenleg a munkaerő több mint kétharmadának a munkaköre emberekkel vagy információkkal való foglalkozást jelent.

Ha annak a gazdasági és társadalmi tekintetben radikálisan megváltozott világnak a szempontjából szemléljük a helyzetet, amelyben diákjaink élni fognak, félelmetes látnunk, hogy az iskolai osztályok szerkezete változatlan. Osztályaink szerkezete olyan, mintha diákjainkat statikus, egyéni teljesítményen alapuló gazdaságra készítenénk fel.

Az ipar is egyre inkább kooperatív modellek alapján működik. Példaként a forgalomban lévő kézi számológépeket említhetjük; ezek elektronikus csipje az Egyesült Államokból származik, fémházát Indiában gyártják, az egészet Szingapúrban, Indonéziában vagy Nigériában szerelik össze, majd Yokohamába érkezvén a „gyártási hely: Japán" címkét ütik rájuk. Szaúd-Arábiában a korszerű szállodák brazil elemekből, dél-koreai munkaerővel és USA-beli irányítással épülnek. Gazdaságunk a szemünk láttára globalizálódik, ezzel pedig minden képzeletet felülmúló egymásrautaltság jár együtt. Minek köszönhető ez a fellendülés? A magyarázat a különböző munkacsoportokon belül, illetve a munkacsoportok és a menedzsment között létrejött együttműködésben rejlik.

A változás üteme felgyorsul

Korunk másik óriási változása, hogy az új információ keletkezésének üteme felgyorsult. A rendelkezésünkre álló technikai tudás és tudományos információ jelenleg kétévente megkétszereződik. Rendkívül felgyorsult a gazdasági változások üteme is. A mezőgazdasági termelésen alapuló társadalom mintegy száz év alatt alakult át iparivá; ahhoz, hogy az iparról az információs szolgáltatásokra helyeződjön át a hangsúly - már harminc év is elegendő volt. Mindennek alapján bizton állíthatjuk, hogy diákjaink minden valószínűség szerint számos nagymérvű gazdasági átalakulásnak lesznek szemtanúi, bár ezeknek a változásoknak a természetéről aligha lehet sejtésünk. Iskoláikat mostanában megkezdő diákjaink életük során, számos munkahelyen, számos olyan munkakörben fognak dolgozni, amelyek ma még eszébe sem jutnak senkinek.

Gazdasági és információs bázisunk radikális átalakulásának lényeges hatással kell lennie az oktatásra is. Ha sikeres nevelők akarunk lenni, nem szabad, hogy a csőlátás csapdájába essünk, és csak a felmérő dolgozatok pontszámait lássuk. Az a feladatunk, hogy a diákokat teljesen más világra készítsük fel, amelyben a sikerességhez másfajta készségekre van szükség.

Mivel információs bázisunk rohamosan változik, mire növendékeink elvégzik az iskolát, azoknak az adatoknak a nagy része, amelyeket tanítottunk nekik, elavul. Gyökeresen meg kell változtatnunk az oktatásról alkotott szemléletünket. Meg kell találnunk a helyes egyensúlyt a tartalom és a forma között. Egyre inkább nemcsak a tudomány eredményeit kell megtanítanunk diákjainknak, hanem azt is, hogy ezek az eredmények hogyan születtek meg.

A gazdaság alapjaiban végbemenő gyors változások arra ösztönöznek bennünket, hogy diákjainkat rugalmasságra neveljük - arra, hogy sokféle gazdasági, szociális rendszerben, a sikeresség különféle feltételei mellett megállják a helyüket. A megoldandó feladatnak megfelelően egyaránt képeseknek kell lenniük arra, hogy versenyhelyzetben, egyedül vagy másokkal együttműködve dolgozzanak. Meg kell tanulniuk azt is, hogyan alakíthatók át a meglévő feladat- és jutalmazási rendszerek, vagyis azt, hogy ne csak a kész rendszerek használói legyenek. Egyéni és vállalati szintű gazdasági sikereket egyaránt úgy érhetnek el, ha a versenyeztető módszereket az együttműködés módszereivel váltjuk fel.

Korábban úgy gondolták, hogy ha a diák rendelkezik néhány alapvető, nélkülözhetetlen készséggel és tud önállóan dolgozni, akkor majd jól boldogul. Ez a világ a múlté. Az iskoláknak manapság beláthatatlanul gyorsan változó társadalmi és gazdasági helyzetre kell felkészíteniük a diákokat. A jövő képlékeny, fejlett technológiájú, menedzsment- és információ-központú gazdasági rendszerében azok lesznek előnyös helyzetben, akik a társas viselkedésben sokoldalúan képzettek. A ma diákjának saját boldogulása érdekében meg kell tanulnia kommunikálni és másokkal többféle társas helyzetben sikeresen együttműködni - különösen azokban a helyzetekben, amelyeknek a társas szerkezete változó, amelyekben nagyon különböző, ugyanakkor egymásra utalt emberek működnek együtt.

 

MEGVÁLTOZIK A NÉPESSÉG

Urbanizáció

A népesség városiasodása a társadalom arculatát és az iskolákkal szemben támasztott szocializációs elvárásokat egyaránt megváltoztatta. Az urbanizációnak a társadalom jellegére gyakorolt hatását illetően régóta folynak a találgatások. A szociológusok már az előző századforduló előtt felhívták a figyelmet azokra a potenciális veszélyekre, amelyek abból fakadhatnak, hogy mindennapi közelségben élünk és dolgozunk olyan személyek sokaságával, akikkel semmiféle kölcsönösen függő viszonyban, sem érzelmi, sem pedig gazdasági tekintetben nem vagyunk. A városi életet már akkoriban a versengés, az egymás kihasználása és a kizárólagos önérvényesítés bölcsőjének nevezték.

Világszerte számos olyan vizsgálat készült, amely a városi és a vidéki gyerekeket hasonlította össze az együttműködés szempontjából. Kivétel nélkül arra a következtetésre jutottak, hogy a városi környezetben felnövő gyerekek kevesebbre becsülik az olyan társas megnyilvánulásokat, mint a törődés, az önzetlenség, a segítségnyújtás és az együttműködés.

Összegezve tehát, mivel (1) egyre urbanizáltabbak vagyunk, mivel (2) a városi gyerekek kooperációs készsége csökkent, majdhogynem bizton megjósolhatjuk a társadalmi arculat alakulásának irányát. Ha jelenlegi szocializációs szokásainkon nem változtatunk, a maihoz viszonyítva a jövő embere kevésbé lesz kooperatív. A társadalmi arculat paradox módon éppen olyan korban távolodik a társadalmi értékektől, amelyben az együttműködésre, ennek értékeire fokozottan szükségünk van. Az együttélés terhes feladat egy olyan világban, amelyben a gazdasági döntések az egész földgolyóra hatnak, amelyben mindenekelőtt az egymásrautaltság érzését kell tudatosítanunk.

A népesség sokfélesége és az „új többség"

Az elmúlt húsz esztendő demográfiai változásai sokhelyütt szükségessé teszik, hogy megváltoztassuk azt a szókincset, amellyel diákjainkat leírjuk. A régi módszerek, amelyek arra a feltételezésre épülnek, hogy a diákok anyanyelve, tanulási tempója és stílusa azonos, ugyanolyan motivációs rendszerrel serkenthetők - egyre alkalmatlanabbak. A kooperatív tanulás heterogenitásra épülő módszerei jobban tükrözik napjaink diákjainak sokféleségét.

Az új többség a régi többségtől eltérő értékekkel és társadalmi háttérrel érkezik az iskolába. A hagyományos oktatási rendszer számukra alkalmatlan.

A teljesítmény válsága

A többség és a kisebbség iskolai teljesítményében az idő függvényében mindenütt progresszíven növekvő szakadék figyelhető meg. Az iskolában eltöltött évek előrehaladtával a hátrányos helyzetű diákok iskolai teljesítménye egyre jobban elmarad a többiektől. Az oktatási rendszer a különbségeket nem képes csökkenteni, a hátrányt nem képes ledolgozni, sőt inkább növeli.

Dióhéjban összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a hagyományos osztálytermi módszerek erősen versenyeztető jellegüknél fogva előnyben részesítik azoknak a társadalmi többséghez tartozó diákoknak az értékeit, akik kisebbségi társaiknál amúgy is versenyközpontúbb társadalmi közegben mozognak. Ezt a nézetet alátámasztani látszik az a megfigyelés, hogy a kisebbségi diákok sokkal együttműködőbb társadalmi környezetben mozognak, mint többségi társaik, így ezek - a környezetüknél fogva már eleve együttműködőbb diákok - kevésbé versenyeztető iskolai környezetben jobban teljesítenének és jobb lenne az önértékelésük is.

A témában végzett számos vizsgálat talán legfontosabb megállapítása az volt, hogy a kisebbségi és többségi diákok teljesítménye közt meglévő különbségek nem a kisebbségi diákok motiválatlanságából vagy képességeik hiányából, hanem elsősorban a tanítás módszereiből következnek. Négy nagyszabasú vizsgálat készült, ezek a diákok fejlődését kooperatív és hagyományos iskolai környezetekben vizsgálták. Mind a négy vizsgálat arról tanúskodik, hogy a kisebbségi diákok kooperatív módszerek révén sokkal jobban fejlődtek, mint hagyományos módszerekkel. Fontos hangsúlyozni, hogy a hátrányos helyzetű diákok tanulócsoportokban elért szembetűnő fejlődése nem többségi társaik rovására történt, hiszen kooperatív környezetben ők is jobban teljesítettek, mint a hagyományosban. Bár a kooperatív tanulás folyamatában a jól teljesítő diákok tekintélyes időt töltenek gyengébben teljesítő társaikkal együttműködve, legalább olyan jól vagy még jobban teljesítenek, mintha folyamatosan egyedül dolgoznának. Ugyanis amíg tanítanak, addig maguk is tanulnak.

Más oldalról megközelítve, előfordulhat, hogy ha rájönnek a diákok, hogy a tanulás képessé teszi és felhatalmazza őket a tanításra, motiváltabbak lesznek a tanulásban. Ezzel a kutatási eredménnyel azonos eredményt hoztak azok a vizsgálatok is, amelyekben idősebb diákok tanítottak náluk fiatalabbakat. Azok a diákok, akiket azért küldtek az alsóbb osztályokba, hogy ott foglalkozzanak a gyengébb képességű tanulókkal, maguk is legalább annyit fejlődtek tanulmányilag, illetve legalább annyira javult az iskolához való viszonyuk, mint azoknak, akiket tanítottak. A tanítók és a tanítottak csoportja egyaránt jelentős fejlődést mutatott az olyan diákok fejlődéséhez képest, akik nem így tanultak.

Az oktatáspolitika fontos céljának tekinti a szegregáció megszüntetését, de csupán jogszabályokkal nem érhető el, hogy iskoláink integrálttá váljanak. Úgy látszik, hogy a kooperatív tanulásnak a gyengén teljesítő diákokra gyakorolt páratlanul áldásos hatása a legbiztatóbb szakmai válasz erre a kérdésre.

A kooperatív tanulás hatására a diákok sokkal több etnikai csoporthoz tartozó barátot tartanak számon, interakciójuk sokkal integráltabb. Slavin (1983) tizennégy 3-12. osztályos gyermekkel végzett vizsgálatot elemzett. A kontrollcsoportokhoz viszonyítva a kooperatív tanulásban részt vevő osztályokban a különböző etnikai csoportok közötti viszony javult. Az eredeti, a mozaik módszert használó vizsgálatokban az etnikai kapcsolatok jellemzésére kidolgozott mutatók közül csak öt jelzett javulást, a kontrollcsoporthoz viszonyítva a 19 mutatónak mintegy 63%-a utalt a különböző származású gyerekek közötti kapcsolatok javulására. A többi mutató nem jelzett. A kontrollcsoportokban a különböző származású csoportok között sohasem volt jelentősen jobb a kapcsolat, mint a vizsgált mintában.

Növekszik a csak szerényebb anyanyelvi kommunikációs készséggel rendelkező diákok száma. Ez a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzetű rétegeknél tömegesnek nevezhető. Ezzel párhuzamosan nő a tanulási nehézségekkel küzdők száma. Az ilyen diákok problémáira is megoldás a kooperatív tanulás, mivel számukra érthetőbb formában közvetíti a tananyagot, egyúttal megkívánja a nyelvhasználatot, lehetővé téve ezzel a tananyag megfelelő elsajátítását. Mivel a csoportmunkához kapott információ érthető, a nyelvtudás nő, és nagyobb a valószínűsége annak, hogy elsajátítják a tanultakat. A diákok egyre többet beszélnek a tananyagról, így nő a valószínűsége annak, hogy az új nyelvi elemek szókincsükbe épülnek, és annak is, hogy elsajátítják a tananyagot. Azt is állíthatjuk, hogy miközben együttműködve tanulnak, az interakcióban arra törekednek, hogy társaik megértsék őket, hogy nyelvhasználatuk minősége és mondandójuk tartalma segítse a megértést. Miközben megbeszélik a tananyagot, az egyik diák nyelvi fejlődésének gyümölcse a másik számára érthetőbbé, jobban elsajátíthatóvá teszi a tananyagot. A kooperatív tanulás tehát egyszerre szolgálja a tananyag és a nyelv megértését és elsajátítását.

Amennyiben nem változtatunk tanítási gyakorlatunkon a következő válsággal kell szembenéznünk: 1. az iskolák képtelenek lesznek a többségi diákokat megtartani és kiművelni, 2. növekedni fog a különböző csoportokba tartozó diákok közötti feszültség, elszigeteltség, 3. a tanulói motiváció rohamos csökkenése tovább rontja az iskolai teljesítményt, amely munkaerőpiaci problémákat fog okozni és ezen keresztül elmélyíti a társadalom válságát.

 

ÖSSZEFOGLALVA

Az oktatás súlyos válsághelyzet előtt áll. Ha nem változtatunk tanítási gyakorlatunkon, az etnikai kapcsolatok teljes összeomlásával kell számolnunk az osztálytermekben és a társadalomban egyaránt. Ha nem változtatunk, képtelenek leszünk társadalmunk többségét az oktatás akárcsak minimális elvárásainak is megfelelő szintjére fejleszteni.

Kritikus helyzetben - válaszút előtt állunk. Vagy hagyjuk társadalmunk arculatát olyan irányban fejlődni, amely korunk szükségleteinek szemlátomást ellentmond, vagy pedig nevelőként jótékonyan befolyásoljuk az eseményeket, és olyan irányban fejlesztjük tovább tanítási gyakorlatunkat, hogy diákjainkat arra a kölcsönös egymásrautaltságon alapuló világra készítsük fel, amellyel találkozni fognak. Nyilvánvaló, hogy a kérdés nem az, vajon az iskola hatással van-e a társadalmi fejlődésre, hanem az, hogy milyen irányban hat rá. A jelenlegi tendencia szerint iskoláink a jövő polgárait egymás problémáira érzéketlen, egymással versenyző nemzedékké szocializálják. Nevelőkként abban a helyzetben vagyunk, hogy dönthetünk. Módunkban áll tanóráinkat úgy alakítani, hogy a diákok, ha csak rövid időre is, de megtapasztalják, hogy igenis vannak olyan helyzetek, melyekben az egymás segítése gyümölcsöző és nem hátráltató tényező.

A nevelő szerepében ez idáig nem vállaltunk felelősséget diákjaink kompetitív szocializációjáért. A kompetitív tanórai kereteket napjainkban adottnak vesszük, valójában azonban magunk teremtjük őket nap mint nap. Ezzel párhuzamosan romboljuk a népességcsoportok közötti kapcsolatokat és csökkentjük az iskolai teljesítményeket, továbbá az egyre inkább kölcsönös egymásrautaltságon alapuló társadalmi és gazdasági világ elvárásainak megfelelni képtelen szociális karaktert alakítunk ki.

Osztálytermeinkben meg kell honosítanunk a kooperatív tanulás elemeit, mert a hagyományos szocializációs gyakorlat hiányzik, és a diákok a szociális érzékenység és az együttműködés alapjai nélkül érkeznek az iskolákba. A versenyeztető módszerek csak fokozzák a hirtelen támadt szocializációs űrt. Ennek következményeként a diákok felkészületlenek maradnak napjaink kölcsönös egymásrautaltságon alapuló gazdasági és társadalmi világára, arra a világra, mely egyre inkább fejlett szociális készségeket követel tőlük.

A kooperatív tanuláshoz kell folyamodnunk akkor is, ha meg akarjuk őrizni a demokráciát. Az a tanítási folyamat, amelyet kizárólag a tanár ural, lehetetlenné teszi, hogy a diákok később a demokrácián alapuló társadalomban éljenek. Arról nem is beszélve, hogy az olyan rendszer, amely diákjaitól passzív engedelmességet vár el, eleve nem is készíthet fel a demokráciára. A passzív engedelmesség autokratikus döntéshozatal elitet nevel, és etnikai megosztottságot hoz létre. Ahhoz, hogy valaha is valóra váltsuk a jól informált, egyenlő részvételről alkotott demokratikus eszményképet, nélkülözhetetlen, hogy a diákok tapasztalatot szerezzenek az együttműködésről és a kölcsönös egymásrautaltságról.

 

Forrás: Dr. Spencer Kagan Kooperatív tanulás, Második, javított kiadás, ÖNKONET Budapest 2004