A kooperatív pedagógia történeti áttekintése nem könnyű feladat, mert a kooperatív tanulás nem újdonság - az emberiséggel egykorú, s nem csak Marx és Engels szerint játszott a kooperatív munkavégzésre való képesség nagy szerepet az emberi faj fennmaradásában. A napi munka szintjén a kooperáció éppúgy érvényes a közös vadászat, vagy a kunyhóépítés munkájában, mint a világűr meghódítása esetében. A tendencia azonban az, hogy a nagy tudományos teljesítmények egyre inkább műhelyek, semmint egyéni zsenik termékei. A tudományos műhelyekben természetesen akadnak kivételes teljesítményű alkotó elmék, munkájuk azonban akkor lehet csak sikeres, ha kevésbé zseniális kollégáik hada segíti munkájukat, azaz, ha a teljesítmény csapatmunka eredménye. A „kell egy csapat" csoportkohéziót jelölő eszméjének tanítása régen jelen van az emberiség kultúrájában.

Bár a csoport, tanulócsoport sokszor szerepel a pedagógia történetében a modern éra előtt is, ezeket nem tekintjük a kooperatív pedagógia szempontjából előzményeknek. Comenius osztályba osztott gyerekei, vagy Pestalozzi árvái ugyan csoportok, de lényegi elemük nem az egymással autonóm módon kialakított tevékenység és önszerveződő munkaszervezet. Ugyanígy nem tekinthetjük a kooperatív tanulással egy pedagógiai paradigmába tartozónak Bell és Lancaster rendszerét, mely a 19. század elején terjedt el elsősorban Angliában és Észak-Amerikában. Ez a rendszer tudniillik arra épült, hogy a tanár által felkészített néhány tanuló a többi gyereket kisebb csoportokban tanítja. Ez nem csoportmunka a szó kooperatív értelmében, itt éppúgy frontális tanítás folyt, mint más hagyományos osztályformákban, csak gyerekek voltak a pedagógus helyén.

A kooperatív tanulás iskolai alkalmazásának egyik pionírja az amerikai Francis Parker ezredes volt. A 19. század utolsó három évtizedében Parker a kooperatív tanulással lelkesedést, idealizmust, gyakorlatiasságot és intenzív odaadást hozott a szabadság, demokrácia, egyéniség tudatának fejlesztésébe, az állami iskolák rendszerébe. Sikere és hírneve élénk és teremtő szellemiségéből táplálkozott, melyet átvitt az osztályterembe és kialakított egy igazán demokratikus és kooperatív légkört. Amikor az állami iskolák főfelügyelője volt egy massachusetts-i kisvárosban, átlag több mint 30 000 látogatót fogadott évente, akik az általa használt kooperatív tanulási módszert tanulmányozták. Parker pedagógiai módszerei a kooperáció támogatására dominánssá váltak az amerikai oktatásban a századfordulón túl is. Az ő nyomdokain haladva John Dewey szorgalmazta a kooperatív tanulócsoportok alakítását saját híressé vált elméletében és gyakorlatában. Bár a progresszív pedagógia könyvtárnyi irodalmat gyümölcsözött, mégis az „Új iskolák" száma az amerikai kontinensen is csak százakban volt mérhető. A húszas évek progresszív hullámhegye után (Dewey, Parkhurst, Washburne, Kilpatrick) az 1930-as évek végén a versenyelvűség uralkodott el az állami iskolákban.

Az 1940-es évek végén Morton Deutsch, Kurt Lewin teóriáira építve javasolta a kooperatív és versenyszerű elv alkalmazását. Deutsch egy magyarul is megjelent munkájában (Deutsch, 1949) öt-öt, versenyelvű és kooperatív alapú csoport teljesítményének összehasonlító vizsgálatát írja le. Az egyetemistákból szervezett csoportok mindegyike azonos feladatokat kapott: hetente egy rejtvényt (valamilyen számtani, vagy logikai feladatot) és egy emberi problémát (hogyan kezeljünk egy adott emberi konfliktust, lelkiismereti problémát). Mindkét típusú csoportnak együttes eredményt kellett produkálnia (csoportmegoldást). A kooperatív csoportok esetében azonban a résztvevő öt csoport teljesítményét osztályozták 1-től 5-ig, míg a versenyelvű csoportoknál azt értékelték, hogy a csoporton belül a résztvevők milyen mértékben járultak hozzá a megoldáshoz - szintén 5-ös skálán mérve. Az eredmények azt mutatták, hogy a kooperatív motiváltságú csoportok mennyiségileg többet produkáltak (ezt az emberi kapcsolatokra vonatkozó problémákra adott megoldások szószámával mérték), s a megfigyelők úgy értékelték, hogy a kooperatív csoportok jobb minőségi megoldásokat is találtak, mint a versengő csoportokban. A csoportok működésére vonatkozóan pedig igazolódtak azok a feltevések, melyek szerint a kooperatív csoportokban dolgozók jobban figyelnek egymásra, inkább segítik egymást, és pozitívabban ítélték meg a csoportban lévő más egyéneket, mint a versenyhelyzetbe hozott társaik. Nem mutatkozott különbség a helyzet iránti érdeklődés mértékében és a tanulás mértékében, míg a versengő csoportok tagjai érthetően többet mutattak az egyéni tevékenységek terén. Deutsch következtetése az volt, hogy kooperatív csoportok esetében nagyobb mértékű a csoport szervezettsége és belső kohéziója, valamint produktivitása, s ezzel együtt nagyobb mérvű az egyes egyén biztonsága is, mivel a társak segítségére számít, hiszen az ő eredményessége a többiek sikerét is jelenti (szemben a versengő csoportokéval, ahol a tagok egyéni teljesítménye a többiek relatív sikertelenségével is nőhet).

Forrás: Horváth Attila Kooperatív technikák, Hatékonyság a nevelésben 10-12. old., OKI Iskolafejlesztési Központ, Készült a Nagy-Gáspár Kft. Nyomdájában