Az empirikus pedagóguskutatások száz-százötven évre tekintő történetében az egyik fő kérdésfelvetés, hogy miben ragadható meg a „tanárság lényege". Mitől jó tanár a tanár? Miben fogalmazható meg sikeressége, hatékonysága? Mitől függ, hogy egyesek sikeresebbek, eredményesebbek a pályán, mások kevésbé? Van, aki jól érzi magát a munkavégzés folyamán, képes megújulni, míg mások sikertelennek érzik magukat, esetleg pályaelhagyókká válnak. A jelenség okaira máig sincsenek megnyugtató, mindenki által elfogadott válaszok.

A társadalomtudományok, elsősorban a pszichológia és a pedagógia aktuálisan rendelkezésre álló elméleteit, kutatási paradigmáit alapul véve e viszonylag rövid korszak is meglehetősen gazdag képet mutat abban a vonatkozásban, hogy az egyes kutatások milyen kategóriák mentén próbálták megrajzolni a „jó tanárt". Ennek megfogalmazása, fontossága ugyanis nem csupán abban rejlik, hogy megértsük az iskola világában dolgozó szakemberek közti különbséget, hanem feltárásával lehetőség nyílik arra is, hogy megismerjük a tanárrá válás, a szakma elsajátításának folyamatát, és az eredményeket beépítsük a tanárképzés rendszerébe.