Az attitűdök és a nézetek definiálása és egymáshoz való viszonyuk még nem tisztázott egyértelműen és mindenki által elfogadottan a szociálpszichológiában. Az elméletek egy része az attitűdöknek főként érzelmi töltését, értékelő jellegét hangsúlyozza: „az attitűd kifejezés úgy használandó, mint valamely személyre, tárgyra, vagy problémára vonatkozó általános és időben hosszan tartó pozitív vagy negatív érzelem" (Petty és Cacioppo, 1981.7.) Az e szemlélethez kötődő szerzők különbséget tesznek az attitűd és a hiedelem/nézet (beliefs) között. A hiedelem „Egy attitűdtárggyal kapcsolatban vallott vélemény, azaz információ, gondolat vagy ismeret, amelyet egy emberről, tárgyról vagy kérdésről tudunk." (Hewstone és tsai, 1999.493) Richardson (1996) megfogalmazásában pedig „A nézetek olyan pszichikailag alátámasztott feltételezések, propozíciók a világról, amelyeket igaznak vélünk, s amelyek befolyásolják tetteinket, mások megítélését, s amelyeket felhasználunk döntéseink során." (idézi Falus, 2001a.23.) Az idézett definíciók bizonysága szerint a nézet, hiedelem olyan kognitív struktúra, amely információn, ismereten alapszik. Ez a tulajdonsága az, ami megkülönbözteti az érzelmi aspektusokat kiemelő attitűd fogalmától.

Egy másik szociálpszichológiai elgondolás az attitűdöket három elemből álló konstrukciónak véli, és háromemeletes attitűdmodellnek nevezi. Ez alapján az attitűd egy affektív, egy kognitív és egy konatív elemből áll. Ennek megfelelően az érzelmek-, a hiedelmek- és a viselkedés szóbeli megnyilatkozásai jellemzik az attitűd egyes összetevőit. (Rosenberg és Hovland, 1960) Bár mindkét szemlélet talál követőket a szakirodalomban, a kutatások elterjedtebb változata a két tényezőt (attitűdöt, nézetet/hiedelmet) szétválasztó egydimenziós modell. Bizonyos esetekben ez az egy adat elég jó előjelzést biztosít a viselkedésre vonatkozóan is. Más vizsgálatok azonban figyelmet szentelnek a két komponens konzisztenciájának. Rosenberg (1968) szerint -a háromemeletes attitűdmodellt alapul véve- azok az attitűdök, amelyeknél alacsony az affektív-kognitív konzisztencia, kevésbé stabilak. Ha a személy tudatára ébred az attitűd komponensek inkonzisztenciájának, motiválttá válik, hogy megváltoztassa attitűdjét, ezzel megszüntetve az egyes összetevők közti különbséget. Ha viszont magas az attitűd affektív-kognitív konzisztenciája, úgy a struktúra stabilabb, értelemszerűen nagyobb a változással szembeni ellenállása. További vizsgálatok azt is megállapították, hogy a stabil attitűd komplexumok alapján nagyobb a viselkedés megjósolhatósága, vagyis célszerű az affektív elemek vizsgálatával együtt a tárgyra vonatkozó komplex hiedelem rendszer figyelembe vétele is. 

A fent leírt általános elméletekkel összecsengenek a tanári gondolkodást, tanárrá válást vizsgáló kutatások eredményei is. Ezek leglényegesebb eredményeit összefoglalva megállapítható, hogy a pedagógusok tevékenységét implicit, nem fogalmi szinten lévő képződmények befolyásolják. Ezek az előzetes konstruktumok éppen a sémák és attitűdök, hiedelmek állandósága miatt előfeltevésként meghatározzák, hogy a jelöltek mit fogadnak be a képzés tartalmaiból. „A tanárképzés ... a meglévő nézeteket kevéssé módosítja. A tanárjelöltek többsége anélkül jut túl a tanárképzésen, hogy vizsgálat tárgyává tenné a tanárképzésről, a különböző tanulókról, a tanulásról, a tananyagról, a környezet szerepéről fennálló nézeteit. A tanárjelöltekben ritkán tudatosulnak a cselekvések alapjául szolgáló elvek. Ehelyett az eléjük kerülő tényeket vagy elgondolásokat úgy alakítják, hogy illeszkedjenek induló nézeteikhez, vagy ha ez nem sikerül, elutasítják őket." (Falus, 2001.a 24.) Ennek egyik oka a tanárképzés módszereinek és tevékenységeinek alacsony hatékonyságában rejlik. (Komlósi, Tóthné Dudás, Vastagh, 1987; Wubbels,1992) Bullough (1997a) szerint „Tekintettel arra, hogy a nézetek jelentős mértékben befolyásolják azt, hogy a tanárjelöltek mit tanulnak a tanárképzés során, s azt is, hogy hogyan fognak tanítani, ezeknek a belépő nézeteknek a figyelembe vétele nem mellőzhető". (idézi Falus, 2001.a 24.) Ez hasznos a tanárjelöltek és a tanárképzők számára is, hiszen ennek segítségével a tanárok tudatosabban építhetik fel a képzési programokat, a hallgatók nyomon követhetik saját gondolkodásukat és annak változását, módosíthatják nézeteiket, s ez fejlesztheti elemző készségüket. (Dudás, 2005, 2007) Egyes szerzők szerint ez a folyamat csökkentheti a távolságot a jelölt prekoncepciója, a tanári gyakorlat és az oktatott elméleti ismeretek között. (Szivák, 2002)